A húrok és akkordhangok beazonosítása

Az irány meghatározása elméletileg kétfelé lehetséges:

1. fizikai irány, ekkor a lefelé tartó mozdulat (↓) a föld felé mutat és fordítva, a felfelé (↑) pedig az ég felé.

2. zenei irány, itt elsősorban a hangok magassága szerint tudunk irányt rendezni, mondjuk például egy skálában vagy akkordban.

A kétféle meghatározásnak alapjában véve semmi kapcsolata nincs egymással, kapcsolódás kizárólag akkor keletkezik, amikor a zene konkrétan lecsapódik egy hangszeren. Az ógörögök ősi húros hangszereiken (kithara, phorminx, ezzel kapcsolatban lásd az Alapskálák eredete című fejezetet) a húrokat még fizikai irány szerint azonosították be. Ez egyértelműen megmutatkozik ezen ősi hangszerek húrjainak elnevezéseiben:

• hüpaté - jelentése felső, mert a kithará-t játék közben úgy tartották, mint a gitárt, tehát ez volt zeneileg a legmélyebb húr,

• parhüpaté - jelentése felső melletti,

• lichanosz - jelentése mutatóujj, mert ezt a húrt ezzel az ujjal szólaltatták meg,

• meszé - jelentése középső,

• parameszé - jelentése középső melletti,

• trité - jelentése harmadik (húr alulról),

• paranété - jelentése alsó melletti,

• nété - jelentése alsó.

Talán éppen emiatt a skálahangokat is fentről lefelé határozták meg, azaz a skálaszerkezeteket felülről lefelé kellett leolvasni. Manapság jól látható, hogy ez a megközelítés mennyire ösztönös, ám ezen ne csodálkozzunk: az emberek először zenéltek és csak utána jelent meg a rendszerező zeneelmélet, amely érthetően sok, addig már szokássá merevedett zenei eljárást, meghatározást szó nélkül átvett. Ennek ellenére a felmerülő probléma ugyanaz, mint évezredekkel ezelőtt: irányokat kell meghatároznunk. Nos, a megoldás nagyjából ugyanaz. A gitár esetében az irányt kétféleképpen határozhatjuk meg:

1. ha fizikailag nézzük, akkor azt mondjuk, hogy a legvastagabb E6 húr (a skála-akkord legalsó hangja) van legfelül. Ezt a meghatározást én nem szeretem, elvégre nem fizikusok vagyunk, hanem rendszeralkotó gitárosok. Ezért a húrok elhelyezkedését (a skálázás-akkordozás irányát) hangmagasság szerint azonosítjuk, ekkor azonban a legvastagabb E6 húr (a skála-akkord legalsó hangja) van legalul. Ebből az is következik, hogy a modern zeneelmélet, vele a Pénzes-féle módszertan a skálairányt lentről felfelé, azaz zeneileg határozza meg.

2. A mozdulatokat azonban nem célszerű a fenti módszerrel azonosítani, mert azok nem zenei, hanem fizikai mozzanatok. Ezért egy lefelé tartó mozdulat (↓) mindig a föld felé mutat és fordítva, a felfelé (↑) pedig az ég felé.

Sajnos mindkét meghatározás ellentétes irányokba mutat. Így keletkezhetnek az olyan paradox kijelentések, mint például: "Lepengetés a legfelső húr fölé..."